Több barátom és barátnőm is van, akik úgy érzik, azért boldogtalanok, mert nincs társuk. Mondhatni állandó alibijük van a boldogtalanságra, elégedetlenségre… Aztán amikor összejön egy kapcsolat, eleinte odáig vannak meg vissza, és a felhők közt úsznak a boldogságban. A világ is egy kicsit más színben kezd tündökölni… Aztán a boldogtalanság visszatér, társ ide vagy oda. Szép lassan kiderül, hogy a világ körülöttünk mégsem változott meg, és hogy az illetőnek ugyanúgy vannak hibái, mint bárki másnak, dolgai, amiket el kell viselni, és nem viselkedik mindig tökéletesen, ahogy elvárnánk attól, aki szeret minket. És a kapcsolat előbb-utóbb mindig befuccsol.
Miért?

Valószínűleg nem azért, mert valóban mindenben a másik a hibás. Az előző bejegyzésből már kitűnt a hozzáállás kulcsfontosságú szerepe, de érdemes ennél egy kicsit mélyebbre is menni.

Szerintem van a boldogtalan embereknek egy eléggé jellemző vonása. Természetesen nem a nehéz sorsú, nyomorúságos körülmények között élők boldogtalanságára gondolok, hanem azokéra, akik kvázi külső ok nélkül képtelenek a boldogságra. Hogy is fogalmazhatnám meg egyszerűen, amit tapasztalok? Valahogy ezeknél az embereknél kívül van a fókusz, a figyelem fókusza.

Ez sok dologban megnyilvánulhat. Például hajlamosak csak a körülményeket okolni a lelkiállapotukért. Vagy nagyon érzékenyek a sérelmekre, könnyen megbántódnak, magukra veszik a dolgokat. Vagy [’defaultban’] ítélkeznek a világ felett. Kritizálják az embereket, akikkel kapcsolatba kerülnek az élet különböző arénáiban, először mindig a másikban keresik a hibát. Vagy mindezek együttvéve. Vagy egyszerűen csak nem akarnak önmagukkal szembenézni, és a munkájukba, könyvekbe, az álmaikba vagy a hobbijukba menekülnek. Vagy egyfolytában pörögnek, magas fokon égetik az életüket.
Akárhogy is, lefoglalják magukat a külvilággal, és vagy nem is akarnak a lélek mélyebb rétegeivel foglalkozni, vagy inkább másokban vájkálnak szívesen, másokat analizálnak önmaguk helyett.

Ezeknek a dolgoknak szerintem közös gyökere van. Szinte minden magán jellegű probléma innen ered, és egyedül itt lehet tartósan megoldani őket.

Ez az alapprobléma az önszeretet hiánya.

Ha szeretem magam, akkor bátran helyezhetem önmagamba a középpontot, figyelhetek befelé, hiszen amit ott találok, attól nem fogok megijedni, elrettenni, netán undorodni. Nem kell félnem a szembenézéstől. Másrészt, mivel önmagamtól megkapom azt a szeretetet, amire szükségem van, nem másoktól fogom elvárni, hogy megadják nekem, és nem fogok haragudni rájuk, ha épp nem teljesítik az elvárásaimat.

És a végtelenségig lehetne folytatni a sort, milyen előnyökkel jár, ha az ember szeretni tudja önmagát… de most nem ez a cél, ezt rengeteg könyv leírja, ráadásul szerintem eléggé feleslegesen. Hiszen ezek a megállapítások, habár kétségkívül igazak, egy lépéssel sem visznek közelebb a célhoz, az önszeretet gyakorlati megvalósításához. Max megmutatják, milyen távol állunk tőle… Valahogy máshol kell megfogni a dolgot. A gyakorlatnál, nem az elméletnél.


Nincs égetőbb és komolyabb, világméretű emberi probléma, mint hogy az ember nem szereti önmagát. Minden elégedetlenség, értéktelenség-érzet, depresszió, harag, csalódottság, csömör és függőség valahol ebből alakul ki.
(Ezeket a fogalmakat természetesen a ‘hosszú távú’ jelzővel együtt értem, hiszen egy átmeneti negatív reakció természetes jelenség, és nem okoz komolyabb gondokat, sőt segíthet a feszültségek levezetésében. A gond ott kezdődik, ha az adott reakció általános állapottá, hozzáállássá növi ki magát, ha egy állapoton, negatív érzésen nem tudunk túllépni, nem tudunk tanulni belőle, mintegy katarzisként átélve feldolgozni és tisztulni általa, hanem megragadunk benne, azaz nem kisütjük, hanem sűrítjük, felhalmozzuk a negatív energiát.)